Új belépő szereplők:
Doreah – általános iskolás osztálytárs
Thomas Red – egy faluban egy fiú akitől féltek többen is
Small Sabine – egy faluban egy lány, akit ismertem
Daniel White –egy faluban egy fiú, akit egyszer láttam
Naomi – egy faluban egy lány, aki a barátok voltunk
„Big” Sabine – egy faluban egy lány, akit ismertem
Herbert Wolf – egy fiú, aki amennyire tetszett, annyira utáltam is
Marcos Bird – általános iskolás osztálytárs
Mr. Anton Barrowsky – középiskolai tanár (magyar)
Genova Vegeta – középiskolai osztálytárs
Mrs. Wellington – középiskolai tanár (angol)

 

 

December 2.
Nagyon beteg vagyok. Néha már annyira fáj a torkom, hogy úgy érzem, levegőt venni sem tudok. Mégis bemegyek az utolsó 2 órára (4. és 5.) az iskolába, hogy a pótolnivalót elhozzam.

A 3. óra közepén érek be, és a számítástechnika termek felé veszem az irányt. Belesek, és látom, éppen óra van. Megint benézek, a terem üres, s beosonok annak okán, hogy korai középiskolás éveimet felidézve internetezzek kicsit. Fitz tanár úr lép be utánam, és rólam kérdez. Megigazítom rózsaszín-fekete kockás sálamat a nyakamon. Annyira erősen feltekertem, hogy szinte fojtogat. Elmondom neki az iskolai-ittlétem okát, majd csengetnek.

Rohanok a teremhez (általános iskola 5-6. osztályban az osztálytermünk volt) és belesek rajta, hiszen nem tudom a csoport melyik része van benn, egyáltalán milyen óra következik. A bizonytalanságom okát valójában Sarah adta, akit láttam bemenni. Mivel az osztály két részre van osztva aszerint, hogy milyen szakot tanul érthető miért torpantam meg: Hozzám képest ő a másik csoportban van. (Középiskolában volt ilyen felosztás, általánosban csak a nyelvi-, és matekórákra választottak szét minket, összerakva egy másik osztállyal.)

Belesek tehát a terembe, és meglátom Robertet. Ő is a Sarah-féle csoporthoz tartozik. Azután belépek, és az egész osztályt felfedezem. „Lucky me” – gondolom. Mindenki csodálkozik, miért jöttem el betegen, mire én gyorsan elhadarom, és lehuppanok a helyemre, a középső padsor harmadik padjába, a jobbkéz felőli székre. Jobbra tőlem Doreah ül, s kérdésekkel bombáz. Én válaszolgatok, és a táskámért nyúlok. „Érdekes” – gondolom gondterhelten.

Amikor elindultam, a táska még a vállamon volt. Legalábbis halványan erre emlékszem. De most csak a piszkos-zöld színű tornazsák van a kezemben. Beletúrok, néhány füzetet fedezek fel benne. Nyugtázom, hogy rosszul emlékszem, viszont tollat sem hoztam, és azon füzetek nagy részét sem, amilyen óráink ma voltak Ha le szeretném másolni az előző három óra tartalmát, gondolkodhattam volna előre.

De hiszen gondolkodtam… Nem térek napirendre a téma felett, és a még mindig fecsegő lány szavába vágok. Elkérem a füzeteit, és egy A/5-os vonalasba kezdem másolni az irodalom órai anyagot. Egy pillanatra felnézek. Doreah padsorában, kettővel a lány előtt csak a jobb oldalon meglátom Ami-t. Eszembe jut milyen utalást tettem rá a blogomon. Nem értem miért túloztam azzal, hogy 8 éve nem is láttam. Hiszen egy osztályba járunk már vagy 12 éve! Megrázom a fejem, és inkább másolok. Még akkor is, amikor a tanár bejön, és az óra elkezdődik.

Ami-vel később Budapestre vonatozunk. Van még velünk egy másik lány is, Ainhoa *A Bárka*. Sietnünk kell, hogy időben végezzünk a fővárosban, majd elkapjuk azt a vonatot, amivel az utolsó induló buszt is kifogjuk. 2 jegyet veszünk, mellyel utazgatunk egy kicsit a helyijáratos vonaton. (Olyan, mint a villamos, csak vonat. :D) Miután visszakászálódunk az állomásra, a riói tömegen próbáljuk átverekedni magunk. Ainhoa (aki inkább néz ki úgy, mint az Internátus egyik-másik epizódjában felkötött hajjal.) beleszalad Hajdú Péterbe. A férfi el akarja hívni őt a kibeszélő showjába, mert látta, hogy eltévesztette a gyermeke nevét. Pont ilyen apukákat gyűjt a műsor új részéhez. A férfi belenyugszik, és rábólint. Próbálunk beszélni Ainhoa fejével (aki ismét lány), de Hajdú úr hajthatatlan. Azt mondja, vegyünk 4 helyijáratos jegyet fejenként, fizeti, ha kell, csak jöjjünk el.

- Ööööö de nekünk el kell érnünk a (távolsági) vonatunk, különben nem tudunk hazabuszozni – mondom, de akaratlanul is hazugság hallatszik ki szavaimból, és a férfi kifogáskeresésként értelmezi, amit mondtam. Elindulunk tehát, és egy átszállás után megérkezünk a stúdióba.

Ainhoa tehát bemegy egy kisebb helyiségbe, melyet lámpákkal világítanak meg, mi pedig kinn várunk. Lassan elüti az 5 órát a komódon lévő antik hatású óra, majd az 5.30-at is. Mostmár tényleg nem reménykedhetünk. A lány ekkor végez, és időnk se marad leverni az útiköltséget a férfin. Rohanunk a helyijáratosra, felpattanunk rá, az pedig letesz minket egy pályaudvarnak kinéző helyen.

Este van, már 8 óra is elmúlt. A sötétben meglátom, hogy a „csatlakozás” már épp elindult, így odarohanunk, és felkapaszkodunk rá. Ez egy fekete tehervonat. Először a hátulsó részein másunk, gőzoszlopok és forró vasak között, de igyekszünk fogást találni máshol, nehogy megégjünk. Látom, ahogy Ainhoa átbújik egy csövön, majd eltűnik a vonat oldalán. Én is arra megyek, majd megkapaszkodom, és lábujjhegyen elindulok a vonat oldalán egyensúlyozva. Körülnézek, de a lány sehol, ahogy Ami sem. Én viszont olyan ügyesen megkapaszkodtam a vonat tetejében, hogy biztonságosabb ott maradnom, mint bármerre mozdulnom… Mégis felkiáltok, hívom őket.

- Itt hátul – hangzik a válasz, és odamászok. Egy a leghátsó vagonból kiálló emelőrúd-szerűségen kapaszkodnak, lábuk és a föld között alig pár centiméter van. Mérlegelem a helyzetet, és úgy döntök, ha bliccelésért elkapnak, onnan legalább könnyebb menekülni, így lemászok melléjük, és én is erősen megmarkolom a vasat.

„Bliccelünk” – gondolom szomorúan. A 4 jegyet pont azért vettem meg, mivel átszállásnál az új járatszámú közlekedési eszköznél új jegyet kell felhasználni. Most van 2 plusz jegyem, és emiatt 800 Forint kiesésem.

Feljön a nap, és úgy érzem, a vonat többet ment, mint kellett volna. Ennyit nem utaztunk előzőleg. Már épp szóba hoznám, hogy rosszra szálltunk, amikor befordul a pályaudvarra. Az ott építkező munkások minket néznek, én pedig újból dühös vagyok, miközben szégyenkezem illegális utazási tevékenységem miatt. Mielőtt a vonat megállna lehuppanunk, és rohanunk az épületbe. (Ami nem a Nyugati, de még nem is létező vasútállomás.)

 

 

December 3.
Daenerys *Trónok harca* éppen elvesztette hűséges társát, a férfit, aki Drogo halála után először vallott szerelmet a szőke szépségnek. A lány szomorú, egy másik férfi pedig megmaradt khalasarjából elmondja, hogy ő is érez iránta valamit. Egymás mellé fekszenek, a lány pedig a férfi mellkasára hajtja a fejét.
- Valaki meg akar ölni – szólal meg a férfi. – Lehet már ma meghalok.
A lány behunyja a szemét, és megígéri, hogy ő vigyáz a férfi álmára. Néha-néha a kezében tartott három összekötött palacsinta két szabad szárával hátracsap, hátha valaki épp háta mögé settenkedne.

Az egyik alkalommal csattan a palacsintaostor. Daenerys nem tud időben reagálni. A támadó szíven szúrja a férfit, aki felriad, kapkodja a levegőt, de megmozdulni nem tud. Sebéből ömlik a fér, a lány pedig kétségbeesetten próbálja elállítani azt. Véres lesz a keze, s amikor a férfi kileheli a lelkét, elmaszatolja azt az arcán. Felállva félelem nélkül néz fel az erős testalkatú magas férfire, és bosszút esküszik.

- Én a sárkány vére vagyok! És a sárkányok kontrolálják a tüzet! – kiáltja, mire a háta mögötti tűzrakás lobogva még nagy vehemenciával kezd égni, mint annak előtte.
- Vigyétek a tűz közeléből ostobák! És fojtsátok meg a tüzet! – kiáltja embereinek a férfi. Azok közül négy lefogja a lányt, a többi vizet hord, hogy megfékezzék a máglyát.

A lányt egy fabódéba hurcolják, melyen nincs ablak, az ajtót pedig bereteszelik. Nem tud hova menekülni, így elgondolkodik, Amikor kisebb volt, és tolvajként szerzett naponta élelmet, egyszer egy hasonló helyre lyukadt ki. Egy mester nyitva hagyta a szerszámos házat, és beosont, hogy elvigyen valamit. A férfi azonban amikor rájött, mit felejtett el, visszament a bódéba. A lány ekkor már az egyik faasztal alatt bujkált. A mester a bódéban körülnézett attól tartva, hogy eltulajdonítottak valamit. Amíg szöszmötölt, Dany az asztal alól kibújt - szerencséje, hogy a férfi alig lát már, így nem fedezte fel őt – és a háta mögé kerülve úgy tett, mintha épp akkor lépne be. Elmondta, hogy éhes, és ételt kért.

Amikor végzett, már rohant is a helyijáratos buszra, ahol a társa már várta őt. Nem sikerült időben elérnie azt, így futott utána, a fiú pedig annak ablakából nézte, ahogy Dany minden erejét összeszedve próbálja elérni.

 

 

December 11.
Egy macska ugrál rám. Olyan ügyesen terpeszti ki mind a négy lábát, a zuhanás közben, hogy elkapja a karom, akár egy repülő mókus. Azután erősen megkapaszkodik rajtam, és lerázni sem tudom. Ann-nel egy elhagyatott épületben kóborlunk utána, és keressük. Általában ő az, aki szeretnek az állatok, előlem menekülnek. Zokon veszem, hogy nem fél tőlem, bár felmerül bennem, hogy direkt azért csimpaszkodik rám, hogy idegesítsen, a bolhás dög pedig össze akar fertőzni, megtámadni, ezért rohamoz meg folyamatosan. A legviccesebb része az egésznek, hogy kitérni sem tudok előle. Akárhonnan is csap le, akármilyen ügyesen is hajolok el, mindig a végén rám kapaszkodik.

 

 

December 13.
Osztálytalálkozó van a piactérnél. Árusok rakodtak ki, az egyik asztalnál még paprikás krumplit főznek, a másiknál porcelánokat árulnak, megint máshol osztálytevékenység folyik. Mr. Machintos kiált, mire mindenki köré gyűlik a piac bejáratánál. A hátunk mögött hatalmas lovakon már közelednek is emberek – vágtatás lesz. Verseny a főutcán, ezt jöttünk megnézni. Félek, hogy letaposnak a lovak, de végül olyan ügyesen kijutnak, hogy nem is látom, hogy tették.

Nincs rajtjelző, nem is látom a lovasokat az úton, így hazafelé indulok. A piactér mellett álló boltnál járok, amikor észreveszem, hogy az égen Sims 2-es repülő csészealjak közelítenek felém szépen sorban. Átszaladok az utca másik oldalára a cukrászdához, melynek teraszán egy fabódé romjai vannak: az előbbi földrengés döntötte romba, illetve az UFO-k megrázó erejű támadása. Míg a földönkívüliek kisereglenek és lövöldözni kezdenek az emberekre én a romok alá mászok, és a föld alatti helyiségben próbálok menedéket találni.

Az egyik ufonauta követ. A többi a felvonulás szerencsétlenjeit lövöldözi le. Azok zombivá válnak: érzéketlen gyilkológéppé, akik robotként csak egy utasítás végrehajtására törekednek: minden embert, akivel szembe kerülnek meg kell ölniük.

Négykézláb mászok az alacsony folyóson, és egy kis fehér ajtót kilökök, hogy bekússzak rajta. Még épp időben teszem, így nem lát meg üldözőm. De az egyik gyilokvadász is utánam jön, így felmászok egy kicsi létrán a szoba padlásrészébe. A zombiember követ. felnyitja a padlásajtót, én pedig kínomban többször is fejbe vágom egy kalapáccsal. Egészen addig ütöm, míg nem vérzik, és le nem esik.

---

Doreah és Ami társaságában karácsonyi-szilveszteri ünnepségre megyek. Már éjszaka van, én pedig a kastélykert toboz-makk-gesztenye fái, és bokrai között felejtem véletlenül a mobiltelefonom. Szórakozás közben jut eszembe, hogy ott hagytam, és csapot-papot otthagyva sietek vissza, remélve, hogy nem lopták még el. Éppen csörög, amikor odaérek, így könnyedén megtalálom, és megkönnyebbülök, hogy nem esett baja.

 

 

December 15.
Keresztanyám falujába megyek vendégségbe. A hideg télközeli idő ellenére fel akarom venni a fekete cicanadrágom, hogy abban libbenjek el régi barátaimhoz, a Malomhoz. Mégis pakolás után csak egy finom anyagú hosszabb ruhácskában indulok el, ami jóval térd fölé ér.

Amikor a Malom utcájára fordulok, meggondolom magam. Elindulnék, hogy a cicanadrágot is magamra öltsem. Hátrafordulva birkabundás pásztorféleségeket látok – 10-20 méternyire tőlem. Bizonyosan Thomas Red az, és rokonaival őrzi az állatokat. Egy biciklis lány hajt hozzám, amint indulnék. Leteszi a kerékpárját, és leszólít:
- Szia! De rég láttalak!
Kétség sincs efelől. De hogy én nem láttam még őt, az is biztos. Hacsak nem „Small  Sabine” nőtt meg annyira, hogy felismerhetetlenné vált.
- Gyere, menjünk a többiekhez. Örülni fognak neked.

A ruhám lefelé húzogatva elindulok hát a Malomhoz. Ő nem hozza a biciklijét, gyalogosan közelít szintén Pár lépésre a Malom előtti bejárótól 2 BMX-es fiú hajt elénk. Az egyik mintha felismerni látszana, azonnal köszön, majd rám mosolyog.

„Talán Daniel White az.” – gondolom, de erősek a kétségeim, lévén, hogy egyszer láttam őt életemben, akkor is futólag.

Az utolsó ittjártam óta sokat változott a Malom. Az előtte lévő tágas téren egyfajta csatornát, vizes árkot ástak, rá pedig hidat építettek. . Cifra ruhás embereket látok. Felötlik bennem, hogy cosplayesek, itt pedig animecon van.
- Csak nem…? – kezdenék hozzá, mire ő hevesen megrázza a fejét.
- Akkor megnyugodtam.

A vizesároknál játék van. A vízben egy fatákolmány van, kisebb sötétbarna lécekből összeillesztve, ezen trónol a játékostársak egyike. A másik a parton, egy ugyanolyan felépítésű „irányítópulttal” áll, kezét szorosan azon tartva.
- Menj a vízben lévőre, majd én kezelem! – mondja ő, mire megrázom a fejem.
- Nem tudok úszni. Menj te.

Készségesen így is tesz. Én addig fogást próbálok találni a parti fabillentyűzeten, de az hirtelen megmozdul, én pedig majd a vízbe pottyanok. Félig ebben kapaszkodok, lábamat pedig megvetem azon, amelyen a lány ül. Bénán, de akrobatikus mozdulatokat amatőr módon színlelve végül sikerül elkerülnöm a vizesedést, és a hidra mászok.

- Felismered a többieket? – kérdezi a lány, mire körbenézek. – Sokan vannak itt.
- Mindegyikük a vizes dobozokon ül, őket nézd.
És így teszek. Nézem őket, erősen, hunyorogva, beazonosításra készen. De nehéz 8-9 év távlatából megmondani, a kisgyerekek, akiket ismertem, mostanra milyen hölggyé fejlődtek. Az első dobozon ülő túlsminkelt lányban mintha Naomi vonásait ismerném fel. Így ezt a nevet mondom ki őrá mutatva. Igazam is van. A mellette lévő dobozon lévő lány már nehezebb dió. Talán „Big” Sabine az. Ahogy kimondom, máris visszavonom a találgatásom. „Small” Sabine-re helyettesítem az előbbi kijelentésem.

- Gaga vagyok. – mondja ő, mire a biciklis lány megszólal, hogy talán Gagát nem ismerem, mivel lehet ő később csatlakozott a baráti társasághoz. Akkor, amikor én már nem voltam velük.

Igen, nagyon is lehetséges. De mindegy is. Kezdődik az iskola, én pedig elvánszorgom oda. Hozzátartozik, hogy a várostól távol eső iskolaépület mintegy szállásul is szolgál a diákoknak. A körülmények a bentlakásos iskolák szigorát tükrözik, pedig egyikőnk se bűnöző. Ez az első iskolai nap, most találkozom először újdonsült osztálytársaimmal. A terembe lépve megpillantom Herbert Wolf-ot. Semmit sem változott azóta, hogy utoljára megpillantottam. Általános iskolában tetszett is, sőt azután is jóképűnek gondoltam.

Most az arcát enyhe szőrzet borítja. Mivel volt konfliktusom vele korábban, ahogy meglát, odalép mellém, és kioszt. Némán tűröm, miközben mindenki körénk sereglik. Amikor újabb megalázó szavakat vágna a fejemhez, elkapom a csuklóját, és olyan erősen szorítom, ahogy csak tudom. Pisszenést, annyit sem hallat, viszont próbál magáról lerázni. Nem nagyon sikerül neki. Közben elé lép a barátnője, és csókolózni kezdenek. Még egy-egy hosszabb puszi alatt is meg-megrántja a kezét, hátha engedek. De én aztán nem!

A tanár jön – így mégis kénytelen vagyok megzabolázni magam. Többen is az egyik pad felé mutatnak, javasolva, üljek oda. (A terem a volt középsulim 1-es terme, itt a padok elhelyezése a falak vonalát követi, tehát konkrétan nincsenek oszlopok. Álmomban a hosszabbik oldal 3. padját mutatják.) Én mégis az eggyel odébb lévőnél (4.) foglalok helyet. A harmadik padnál 3 szék is tobzódik, s önkéntelenül is arra gondolok, talán leragasztózták, és csak az alkalomra vártak, hogy jól beleültessenek.

A tanár névsorolvasást tart, majd elmondja, hogy 1 szabadnap keretében hazalátogathatunk a szüleinkhez, ám aki menni akar, fel kell iratkoznia: mégpedig szülei nevét kell lediktálnia most.

- Én menni akarok - integet a téglalap rövidebbik – tőlem balra lévő – oldaláról Farcsi. Bediktálja szülei nevét, majd egy újabb jelentkező emeli fel a kezét. Meghűl bennem a vér. Noah az. Mindenhova követett eddig is, de hogy még utánam mászik ide… ezt nem bírom lenyelni. Mintha látni vélném Marcos Bird-öt is, de csak egy pillanatra fordítottam oda a tekintetem, így nem vagyok benne biztos.

Végül én is jelentkezem, majd előkotrom a mobilom, hogy anyát értesítsem. Az iskolából kis csoportokból távozhatunk. Látjuk, hogy az utcán, ahol mennénk romeltakarítás folyik éppen. Nagy traktorok kotorják a szinte megsemmisült házakat, kőtömböket. Míg rendezkednek, mi sem mehetünk, de addig-addig várakozunk, hogy ránk esteledik. Így pedig nem indulhatunk már el. Anyát felhívom, hogy közöljem vele, az iskola bemutatott nekem, és a semmiért készültem.

Később mégis valahogy kijutok. Ám tudom, sietnem kell vissza, nehogy kizárjanak az iskolából. A kimenő valójában kitelepítés volt, mivel ahogy a számítógépet, úgy a környéket is újra kell néha installálni. Jelenleg egy veszélyes állat miatt. Mivel a keresők nem találják, csoportonként engedik vissza az ott élőket: előbb a farkasokat, majd a kutyákat, az előembereket, és végül az embereket. Ahogy futok az utcán látom a cro-magnoni embert, és sok mást is látok. Mind a mai emberhez hasonló, testük szőrtelen, az egyikük ázsiai. Minden teremtmény pedig két lábon, felegyenesedve jár, legyen az egy Ramapithecus, vagy egy szimpla eb. Furcsa így látni őket, de jobban aggaszt, hogy visszaérjek a suliba.

 

 

December 18.
A Roxfort Express-t lekéssük. Egy megbűvölt muglikocsival gondoljuk eljutni oda, végül valamilyen úton-módon elérkezünk a kastélyhoz. Egy nagy sziklán áll, én és Dumbledore pedig megállva a kerítéstől jó pár méterre megcsodáljuk a kastélyt. Ekkor vesszük hírét, hogy Voldemort egykori nevén Tom Denem megölte az apját a közeli faluban. A szikla szirtjére sietek és egy barátommal leereszkedek a völgybe. Az utcákat járom, és tudom, ahol a fiú nevelkedett rács volt ajtón, ablakon egyaránt.. Két házat is látok az utcában, ahova befordultunk, én a 4-es számnál állok, arcnélküli segítőm pedig a szemben lévő térfélen a srégen jobbra lévőnél.

Csengetni kellene – tudom. De félek, hogy ezzel csak magamra haragítanék valakit, vagy valamit. Elmélkedni kezdek, mi segítene abban, hogy kiderítsem hol történt az ominózus gyilkosság. Ekkor eszembe jut, hogy a Harry Potter 4. része, ahol az első fejezetben a témával foglalkoznak, így kezdődik: „A Privet Drive 4. szám alatti…”. Ahogy átfut az agyamon, már rohanok is a haveromhoz, és csengetünk a másik háznál.

Egy kisfiú nyit ajtót. A fején sipkát visel, és kora okán túl naivnak tűnik: még a rosszarcú embereket is szívesen beengedné a házba. Az anyja nincs otthon, minket pedig úgy invitál be, mintha jótündérek lennénk. Bólintok, megköszönöm, és belépek az előkertbe. Tudom, hogy még addig kell végeznem, míg a szülei haza nem érnek. A ház felső emeleténél lévő rácsozott ablakra emelem a tekintetem. „Ott van” – gondolom, és belépek a házba.

 

 

December 19,
Elmegyek az orvosi rendelőbe, hogy szoláriumozzak. Amikor belépek a kórterembe, minden ágyon megpillantok egy-egy beteg, reumás öreghölgyet. Gyorsan átöltözöm, és nézelődöm, de nem akarok az egy szabad ágyra rövidnadrágban és pólóban felfeküdni, hogy sütessem magam. A doktornő rám sem hederít, és örülök neki: ő úgy sem tudna most rajtam segíteni. Szeretek egyedül lenni itt, ráfeküdni az ágyra, és hagyni, hadd jöjjön rám a fény. De most zsúfoltság van, és az kényelmetlen.

Lassan szállingóznak el az emberek, én pedig inkább visszaöltözöm utcai ruhába. Már éppen indulnék, amikor a nő leszólít:
- Szeretnél valamit?
- Én csak szolizni akartam, de mindegy. Csókolom.

Hazamegyek hát, és vécézhetnékem támad. Bezárom az ajtót, és leülök, amikor erősen kopogtatnak.
- Foglalt – mondom hangosan, majd a postaláda levélnyílásához hasonló nagyságú kukucskálón kinézek. Egy R. J. Berger kinézetű idegbeteg fiú toporog ott, és néhány rokonának lekever egy-egy pofont. Egy kis öreg férfi a falnak csapódik, és leseggel a földre.
- Megrugdosom, ha most azonnal nem jössz ki!
- Nem tudok, nagy dolog! – mondom, de megszaporázom magam. Igaz még nem vagyok kész, és a kézmosóban is otthagytam egy véres sertésmájat, de hagyom a fenébe, nem takarítom el, inkább kiosonok az ajtón.

---

Az iskolában vagyok. (Általános iskola épülete. Legalábbis, ahogy én emlékszem rá. Azóta már teljesen átépítették.) Az egyik velem egyidős lány nagyon haragszik rám. Állandóan üldöz a sötétségével, én pedig állandóan odacsapódok valakihez, hátha úgy tartja a távolságot. De most egyedül maradok. Ő felém küld egy lökéshullámot, mire a földre zuhanok. Idegesen túrok a táskámba, hogy előhalásszam a fegyverem. Amint előkapom minden igazítás nélkül a kezemre rántom. olyan, mint a rózsafüzér, de hatalmas golyók vannak rajta. Mielőtt még odaérhetne a lány, én is ráküldök egy hullámot, ami a falhoz csapja. Ott meg is hal. Bevonulunk a terembe. Hétfő van, osztályfőnöki óra. Mr. Macintosh magához hív, és egy papírt tol elém. 1989. 80.  10, szerepel rajta. A Születési dátumom…

Arról beszél, hogy akinek a héten van a születésnapja, az csak hétfőn hozhat sütit és italt, hogy az osztállyal együtt elfogyaszthassák. Én tudom, és okkal nem hoztam. Nehogy az én költségemre egyen a sok ingyenélő.

Elkezdődik az óra, ahogy a helyemhez kocogok. A középső sor második padjában ülök. A hátam mögött Ami, aki megszólít. Azt mondja, hogy sokat fogytam, és kíváncsi mivel, hiszen ő is karbantartásra szorul.
- Te? De hát a hüvelyk és mutatóujjam ha a csuklód köré csavarom, körbeér. Elég sovány vagy már.
Ő ezután arról kezd beszélni, hogy de sovány is akar maradni. Vékony karjaira tekintek, mondok valamit, majd előre fordulok.

 

 

December 20.
Házunk udvarában állok. Nem önmagam vagyok, bár ugyanúgy nézek ki, mint most. Egy gonosz ember elrabolta édesanyám (nem a valódi családom van az álmomban) hogy azzal fenyegesse apámat. Apám üzletember, a fenyegetője pedig a pénzét akarja, mindamellett így sakkban tudja tartani, hogy a piszkos ügyleteit segítse.

Az öcsém (amim nekem nincs) aki a Jurassic Park kisfiújának (és egy falubeli fiú 13 éveskori megfelelőjének) klónja elszökik, majd helikopter szál le az udvarba. Én a félkész melléképület alapján álló szekrények és gerendák közé vetem magam attól tartva, hogy rám zuhan, vagy felnyársal a szerkezet. Amikor minden baj nélkül földet ér, és a testvérem kiszáll belőle odaszaladok. Nyomában édesanyám érkezik. Jól van, nem úgy tűnik, hogy bántották volna. Örülök ennek, és arra gondolok, mivel kiszabadítottuk, már nem függünk a fenyegetőtől.

 

 

December 21.
Általános iskolám tornatermében vagyok. Éppen bált rendeznek, egyfajta mulatságot, mint farsangkor szoktak rendezni. Ahogy kezd beesteledni, a gyerekek párba rendeződnek, és táncolni kezdenek. Minden lány természetesen Bereczki Zolival szeretne együtt lenni, de ő mégis hozzám jön oda.
- Én nem tudok táncolni – próbálom kivédeni, hogy összeálljunk, de már meg is fogja a kezem, megpördít, és vezet. Szinte átsiklunk a termen. Könnyűnek érzem magam, és egy percre meg is feledkezem róla, hogy egyébként bénáznék. A környező zajok, képek összemosódnak, s addig a pillanatig, míg forog velem s vele a terem eltűnnek. Azután ismét látom őket. Mindenki irigy, szinte kiráz negatív kívánságaik hatása.

 

 

December 22.
Ann kérésére egy macskára kell vigyáznom. A szobámba viszem, és el próbálom helyezni egy macskahordó ketrecben, amelyből mégis ügyesen kiszökik. Hol az ágy alá kúszik, máskor egy lábas szekrény alá, megint máskor a lábatlan szekrény mögött talál menedéket. Még előbbi kettő alól ki tudom ráncigálni, utóbbitól már nem. Ami azt illeti túl erőszakos is vagyok vele, Szinte tépem a bundáját, és majd’ a földhöz csapom az állatot. Egyszer meg is teszem, amikor újra ki kell bányásznom valahonnan, és az beleharap a hüvelykujjamba, és nem enged. Alig sikerül leráznom magamról, de akkor úgy a földhöz vágom, hogy arról koldul… akarom mondani, még jobban megharagszik rám. Ann szerint azért, mert rosszul bánok vele, a macska megjegyzi. Ezért karmol és harap, s kétséget kizáróan ezért bújik el előlem.

 

 

December 23.
A patikában vagyok. Tempó kártyával akarom kifizetni a gyógyszereket. Miután végeztem, az eladó felhívja a figyelmem, hogy mindhárom nevemmel aláírtam a receptet – a séma eljárás szerint. Csakhogy a Tempó kártyán csak két nevem szerepel. Eszembe jut, hogy valóban, többször lefelejtettem a harmadik nevem a dokumentumokról, és elmondom neki, hogy erről van szó a Tempónál is. Amikor kiváltottam megfeledkeztem arról az egyszerű tényről, hogy mindhárom nevemmel aláírjam. Így viszont a recept nem stimmel, de azt mondja ne aggódjak, talán nem lesz baj, és megoldható a probléma. Én is ebben reménykedem.

 

 

December 24.
Véget ért a téli szünet. Az iskolában ülök, és éppen eszembe jut, hogy még december utolsó iskolai napjaiban a tanár megígérte, ahogy visszatérünk, dolgozatot írunk fizikából. Szerda van. Minden cuccomat elpakoltam ugyan, de nem emlékszem, hogy ma van-e fizika óránk. Megrettenve a könyvtárba futok, és elkezdek egy tankönyv után kutatni. Van ott általános iskolás hatodikostól kezdve középiskolás végzősig mindenféle, kivéve az nincs, ami nekem kell. Az asztalokon, és a földre pakolt halmokon is átfut a tekintetem, de mindenhol más osztályú, vagy tantárgyúakat látok.

Pedig lennie kell valahol, hiszen a tanárok sem saját példányt hordanak. Innen hozzák, arról nem is beszélve, hogy a szegényebb tanulóknak, és vész esetére pár darabot fenntart az intézmény. Mr. Anton Barrowsky, a könyvtáros leszólít, és a pult mögött ülve figyelő szemeit rám szegezi. Megkérdezi mi kell, mire elmondom neki. Ő a fejével az egyik kupacra bök, én pedig lázasan kutatni kezdek benne. Aztán megtalálom. Néhány hatodikos biológia könyv alatt volt egyetlen egy példány. Megköszönöm a segítséges és elrobogok. Genova Vegetához, az egyik osztálytársnőmhöz futok, aki már bújja a fizikát. Mint kiderül nem ma, hanem holnap lesz óránk, de okom van az aggodalomra. Egy egész fejezetet adott fel a tanár, hogy egyedül dolgozzuk fel szünet alatt, visszatérve pedig adjunk számot a tudásunkból. 36 oldalnyi anyag, amit holnapra tudnom kellene. Ezért siettem, hogy minél hamarabb tanulni kezdhessem.

Csengetnek, beülünk latin-jog órára. A tanárunk – aki nem mellesleg Szentháromság  *Dexter* - kéri vegyünk elő papírt és tollat, dolgozatot írunk. A kedvem ennél nem is lehetne rosszabb. „Hát persze, ő is dolgozatot ígért.” Mielőtt becsuknám a füzetem, pár latin kifejezést átfutok, hátha az általa kérdezettek között lesz. Mindegyik joggal kapcsolatos kifejezés, de ahogy meghallom őket, egyiket sem tudom beazonosítani annak jelentése alapján. Lassan a papíron már az akasztófajáték vesztese leszek, hiszen minden elhibázott válasznál egy újabb vonalat kell húznom hozzá.

Később a pad alatt fizikát tanulok. Amikor a férfi észreveszi, felszólít, és próbál megalázni. Visszavágok, mire rákérdez, hogy menjen-e ki, és tudom, hogy túllőttem a célon. Elmotyogok egy sajnálomot, és az órarendemre pillantok. Rájövök, hogy kémiából is írunk szintén holnap, kivéve, ha hiányzik a tanár.

 

 

December 27.
A Telekomnál megpályázok egy call centeres állást. Nincs más választásom, mint telefonos melókat is megpályázni, hiszen sehova nem vesznek fel. Bár a telefonos értékesítés, - amit többek között magába foglal a kiírás - riaszt, még nagyobb riadalom, amikor kiértesítenek, hogy állásinterjúra várnak.

Elindulok hát a városban, a megbeszélt időpont előtt jóval, hogy sétálgassak. 3 kilométerre van a hely, ahova tartok, és egy olyan cipőt vettem fel, ami bár csinos, kényelmetlen is, és fáj benne a lábam. De nem érdekel. Miközben átsétálok egy parkon, találkozom egy lánnyal. A vonatállomás felé kezdünk menni, beszédbe elegyedünk, és mint kiderül ő is ugyanoda tart, mint én, viszont egy másik állás miatt hívták be. Ő nem értékesítési munkára pályázott, és kicsit irigy is vagyok, hiszen jobb jutott neki valószínűleg. De a pályázati felhívások között - amiről beszél -, nem szerepelt, így nem tudom elképzelni, honnan szedhette azt a pozíciót.

Az állomásnál indulni készül a vonat. Felfüstöl, én pedig jobbra tőlem a téglaoszlopon csüngő kerek óraára pillantok. Van még elég időm, egyébként is költséges lenne vonatra szállnom, főleg hogy már az út felét megtettem.

 

 

December 29.
Esős a nap. Egy épületben vagyok. Valamiszerű vendégség lehet, nehéz megállapítani. Az egyik asztalnál ücsörgöm, amikor egy napbarnított bőrű fiatal fiú toppan elém. „Little” Louis-ként mutatkozik be. Ismertem ugyan egy ilyen nevű kisfiút, aki az utcánkban lakik, de merőben máshogy nézett ki. Mégis azt állítja ő az, és leül velem szemben.

Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ő addig arról csacsog, úgy örül, hogy találkozott velem, és bevallja, hogy kiskorában milyen szerelmes volt belém. Kétkedve fogadom, amit mond. Közben egy újabb fiú ül az asztalhoz. Ugyan nem adja ki magát senkinek, de hamarosan arról tájékoztat, ő is belém van habarodva – csakhogy most, ebben a pillanatban. Incselkedik, nevetgél, mosolyog rám. „Little” Louis miatt kényelmetlenül érzem magam, és próbálom a másik fiú flörtjeit hárítani. Amíg ezzel foglalom el magam, a másik elmeséli, hogy még emlékszik arra, amikor egyszer náluk ebédeltem. Felrémlik elmémben egy kép: nyári délután, a fehér műanyag asztalon étel kipakolva, a diófa alatt. Bólogatok, hogy én is emlékszem rá.

Azután Ann-nel beszélek. Azt mondja, nem szükséges elmennem az ismerőse esküvőjére. Esik az eső, biztos megérti, hogy nem látogatom meg a díszvacsorán – ugyanis csak arra vagyok hivatalos. Belegondolok, hogy annyira csak el kellene mennem, hogy bedobom az ajándékpénzt, de egyre több a kétségem. Mivel nem ismerem, és ott sem maradok, értelmét nem látom.
- Nem fog megharagudni? – kérdezem.
- Sértődékeny, az igaz – válaszol. – De majd megbékél.

Ez nem hoz megnyugvást nekem. Elindulok, és beszállok a zuhanyba. A hajamat is megmosom, bár tegnap mostam utoljára. Már Hófehérke lánya vagyok, és arra gondolok, anya is ilyen gyakran mosta ébenfekete haját, sőt talán még manapság is így tesz. Amikor kiszállnék, veszem észre, hogy a zuhanyzóval szemben lévő üvegajtón egy ember alakja rajzolódik ki. Ahogy kinyitom, meglátok egy macskát.

Később buszra szállok, s mivel úgy is pont az egyik megállónál van a díszvacsora helyét adó terem - meg sem ázok. Azután egy állatkertbe megyek, ahol a drótkerítés mögött egy tigrispárt látok meg, pár nyulat és szárnyast. Nem értem, hogy miért engedték össze őket, hiszen ebből csak baj lesz, de mivel nyugodtnak tűnik mindegyik, elnézegetem őket. Ám ahogy mennék. Látom, hogy az egyik tigris felpattan, és az egyik tyúk után ered, és a közeli tavacskánál megöli.

Integetek a kerítés túloldalán állóknak. Az emberek odasietnek, és elszörnyülködnek, miért ölte le szerencsétlen állatot a nagymacska.

 

 

December 30.
Lucrezia Borgia vagyok. Egy szegényesebb házban lakom. Cesare amikor meglátogat, a nyakába ugrom, úgy köszöntöm őt. Néha fordul elő, de nem bánom. Örülök, ha egyáltalán látom. Az egyik nap, amikor egyedül vagyok, valaki rám tör. Meg akar ölni – tudom. Beszaladok az alagútrendszerbe, ami a ház alatt húzódik. A kialakítása körkörös, én pedig többször is átmegyek rajta. Üldözőm szorosan a nyomomban van. Először még embernek vélem, másszor pedig egy hatalmas farkas. Minden alkalommal, amikor az alagútrendszerben körbefutok, egy-egy feladatot kell véghezvinnem. Minden állomásnál mást. Ahová épp érek, a homokba zuhanok. ás, körkörös mozdulattal egy csigát rajzolok bele. Majd ahogy végeztem, a felállított kövek mögé ugrok. Üldözőm – egy hatalmas farkas – hamarabb ért be, mint gondoltam volna.

És az iskolában vagyok. A táblára írok egy feladatot egy krétával, ami egy madzaggal van rögzítve hozzá. Doreah felém kiált.

 

 

December 31.
Lucrezia Borgia vagyok. Egy erőltetett menet élén lovagolok, katonáim, bajnokaim a hátam mögött. Közöttük a hozzánk csatlakozó igen veszélyes és izmos férfi jelenléte nyugtalanít leginkább. Ahogy belovagolunk a gyümölcsösbe, ő még birkózni is kezd velem, így küzdünk. Majd egy fabódéba hurcol, és ledob a deszkapadlóra. Nem tudok kijutni, és erőm sincs, hogy ellenkezzek. Ott fekszem, tehetetlenül, miközben bezár, s még akkor is így kiterülten, reménytelenül maradok ott, ahogy nyílik az ajtó, és az egyik hűséges emberem talál rám. Megfogyatkozott az erőm, nincs bennem akarat, hogy megerősítsen szívem-lelkem, vagy felkeljek. Csak nézek rá reménytelenül, szégyenteljesen.

Később az iskolában vagyok. (Hajaz az általános iskolára a kinézete.) Az osztálytársaimat keresem, hiszen óránk lesz. De nem tudom milyen. A büfé felőli folyosórészen futok át, befordulok a sarkon, és megyek, megyek tovább. Meglátom két osztálytársamat, és odacsapódok hozzájuk. A kezükben biológia könyv van, és ahogy elindulunk, az óraadó tanár, bizonyos Mrs. Wellington is csatlakozik hozzánk.
- Hogyhogy biológia óránk lesz? Az órarendben nem ez volt! – mondom idegesen, ahogy befordulunk egy nagyobb folyosóra, melynek falába jobbról vastag, zöld üvegablakokat építettek. Eszembe jut, lehet csak nem voltam elég körültekintő, és nem elég figyelmességgel néztem meg a mai napi tantárgyak listáját. Előfordulhat. Fel is rémlik, hogy tegnap csak bedobáltam a tankönyveket a táskába, és csak futó pillantást vetettem a szekrényemre ragasztott órarendre. Az is eszembe jut, hogy az iskolai szekrényemben – tudniillik minden diáknak van saját szekrénye, melyben a cuccait tarthatja – ott lapul a biológia tankönyvem, így legalább azt fel tudom mutatni, ha a füzetet nem is. De mivel már kezdődne az óra, nem merek elkéredzkedni a tanártól, hogy magamhoz vegyem, így inkább üres kézzel baktatunk fel a lépcsőn.